Idegesen kezdett mocorogni a helyén, de végül nem felelt
a kérdésemre, inkább terelte a témát.
- -És a te estéd hogy
alakul?- nagyon jó volt ebben, de már túl jól ismertem!
- -Egész tűrhetően.
Azt leszámítva, hogy kb. fél órája tudtam meg, hogy megcsalt a volt barátom.
- -Tessék?- az álla a
földet súrolta. Nyugtatott a tudat, hogy azért nem én voltam az egyetlen, aki
nem tudott róla.
- -Jól hallottad.-
biztosítottam, hogy nem csapta be a füle.
- -Az nem lehet!-
hitetlenkedett, a távolba meredve.
- -Hát, látod…
- -Ez képtelenség! De
kivel és hogyan? És, mégis ki mondta el?- bombázott a kérdéseivel.
- -Részleteket nem
tudok és nem is akarok, köszönöm. Elég nekem ennyi is!
- -Akkor..?
- -Louistól tudom.
- -És el sem mondta,
amikor szakítottál…?- hát, mint látod,
aranyom!
- -Nem.- válaszoltam
egyszerűen.
- -De egy ***.- ha
most tévében lettünk volna, ezt nagy valószínűséggel kisípolták volna.
- -Igen, de most már
lenyugtattam magam. Itt vagytok ti és Harry, nekem ennyi elég.
- -Mindig. – majd
megöleltük egymást.
- -Na, de vissza kell
mennem Harryhez, mert azt mondta, hogy akar valamit mondani.- álltam fel,
távozásra készen.
- -Rendben. Hajrá.-
kacsintott rám.
- -Köszi.- mosolyogtam
rá, adtam neki két puszit, s visszamentem. Niall már nem volt ott. Megkérdeztem
Harry-t, hogy hova tűnt, aki azt felelte, hogy kiment levegőzni egy kicsit
Zaynnal, mondván, hogy ráfér.
- -Valamit akartál
mondani, nem? – kérdeztem lényegretörően.
- -De. – megfogta a
kezem és lehúzott maga mellé.
- -Mi az? – kezdtem
kíváncsi lenni. Bár, a kíváncsi egészen enyhe kifejezés.
Nem válaszolt. Egyre közeledett. Már csak egy hajszál
választott el attól, hogy megcsókoljon, de hirtelen visszakapta a fejét, mert
Niall jelent meg a színen. Újfent!
- -Sziasztok.-
rebbentett szét minket, mint a galambokat.
- -Szia. Jobban vagy?
– kérdezte Harry kicsit idegesen. Nem tetszhetett
- -Nem igazán.-
mondta, még mindig elkenődve. Jobban odalehet Lauren-ért, mint elsőre
gondoltam!
- -Haver, ne csüggedj!
Minden rendben lesz.- mindenki tudja, hogy ilyenkor az ilyen és ehhez hasonló
mondatok nem segítenek, az ember mégis képtelen mást mondani.
- -Pontosan. –
helyeseltem.
Elmeséltem Niallnek, hogy beszéltem Laurennel, és amikor
róla kérdeztem nagyon terelte a témát. Miután befejeztem a kis „mese délutánt”
láttam, hogy a szája fel fele húzódott. Kis mosoly. Ez alatt az este alatt ezt
is megértük. Kis lépés az emberiségnek…úgyis tudjátok!
- -Menj! Kérd fel! A
kedvenc számod megy. – mondta Harry.
- -Jó, rendben.-
válaszolta bátortalanul.
Elindult, de visszafordult. Majd megint tett egy lépést,
megint vissza. Szegényke nagyon tanácstalan volt. -Végül csak-csak Lauren felé
vette az irányt. Sas szemekkel figyeltük minden egyes mozdulatukat. Kicsit
beszélgettek, majd a táncparkettre léptek. Jó érzés volt nézni, ahogy
felszabadultan táncoltak együtt a zene ritmusára. Abból, ahogy egyszer-egyszer
egymásra pillantottak, már sejthető volt egy bizonyos jövőkép… kettejükről.
Mivel ezt a számot, kivételesen, én is szerettem, ezért elindultam én is arra
felé és Harryt is magammal rángattam. Tánc közben megláttam Josht az ajtóban. Mégis hogy a franca kerül ez ide?? Nagyon
ideges lettem. Jobban, mint bármikor korábban eddigi életemben. Éreztem, ahogy
másodpercről-másodpercre egyre ment fel bennem a pumpa. Olyan voltam, mint egy
kitörésre váró vulkán. Kiszámíthatatlan, talán kicsit közveszélyes, de
mindenképpen robbanásra éhes.
- -Emma! – kiáltott
fel Harry.
- -Mi az?- mordultam
fel, pedig nem is rá voltam mérges.
- -Szorítod a kezem.-
nézett le kétségbeesetten fájdalmasan piros kezére, ami nem tudott szabadulni a
szorításomból.
- -Jaj. Bocsi. –kaptam
gyorsan el a kezem.
- -Valami baj van?-
méregetett.
- -Inkább valaki.. –
és a fejemmel az ajtó felé biccentettem.
- -Mit keres itt? –
nézett rám, mintha nekem tudnom kéne.
- -Ezt én is szeretném
tudni. Na mindegy. Nem fogom felidegesíteni magam fölöslegesen, nem fogom
felidegesíteni magam fölöslegesen…- ismételtem el többször, hátha akkor meg
tudom győzni magamat.
Inkább csak tovább táncoltunk. Később megkerestem
Ashleyt, mivel eléggé elhanyagoltam. Leültem mellé és elmondtam neki, hogy
sajnálom, és ettől kezdve másként lesz minden. Ő megértette, hogy egy kicsit
összejöttek nekem a dolgok, de most végre nyugalom lesz. Elmeséltem neki
mindent. Az elejétől kezdve a végéig, amikor pedig befejeztem, képtelen volt
megszólalni.
- -Azta…ez…durva.-
préselte nehezen a szavakat.
- -Az, de már vége
van! Végeztem vele, és ezzel az egésszel…
- -Szerencsére! Mi
lett volna, ha nem szakítasz vele ilyen hamar!? Még rosszabb lett volna később
megtudni, miután már egy csomó időt együtt töltöttetek.
- -Igen…
- -Még jó, hogy
elküldtem. – motyogta maga elé, de én így is meghallottam.
- -Tessék?- néztem rá
megrökönyödve.
- -Semmi, semmi…
- -Ahley, kérlek, ne
játsszuk ezt! Mi történt?
- -Idejött hozzám és
felkért táncolni. Sajnálom, hogy igent mondtam, tényleg, de megtettem,
valamiért, és elkezdtünk táncolni, majd leültünk, beszélgettünk, ittunk is egy
keveset. Minden rendben volt addig ameddig rám nem mászott. Vagyis csak
próbált…vagyis, elhívott randira. Na
akkor viszont megmondtam neki, hogy arra van az ajtó és egyenesen az ajtó felé
mutattam. – ezen kuncogott egyet.
- -Jézusom. Hát jól
tett.. – nem tudtam befejezni a mondatomat, hiszen abban a pillanatban láttam
meg Josht amint épp egészen elmerült egy másik csaj szájában. Ideges lettem.
Nem féltékeny, hanem ideges, mérges, dühös. Hogy képzeli, hogy idejön és a
barátaim és az unokatestvérem előtt játssza magát?
- -Emma. Hahó!
- -Bocsi, mindjárt
jövök.
Elindultam Josh felé. Mikor odaértem, megfogtam a
pólóját, s magamhoz fordítottam. Legszívesebben behúztam volna neki, de nem
tettem. Kulturáltan fogom elintézni a dolgot! Már amennyire lehet…
- -Mit keresel itt? –
kérdeztem.
- -Bulizom?!- kérdezte
a lehető legarrogánsabb hangján.
- -Te? Itt? Biztos
nem! Menj el, míg szépen kérem.
- -Ne parancsolgass.
Tudtommal szakítottunk. Azt csinálok, amit akarok.- még neki állt feljebb. Most
komolyan…még neki áltt feljebb?????
- -Te már akkor is azt
csináltad, amikor együtt voltunk, rémlik?- villantottam rá gúnyos, egyben dühös
vigyoromat.
- -Ezt meg hogy érted?
- -Ne játszd a hülyét,
bármennyire is az vagy! – üvöltöttem. Erre már mindenki felfigyelt.- Miért nem
mesélsz arról a lányról inkább, akivel megcsaltál?
- -Azt sem tudom miről
beszélsz! Teljesen elment az eszed?- nézett rám, mintha kettőnk közül Én lennék
a nem normális.
- -Ne tagadd. Csak ne
tagadd, kérlek!
Fél percig csend telepedett ránk, csak bámultuk egymást.
- -Igen, megcsaltalak.
Ezt akartad hallani? Most jobb?
- -Két hét volt, és te
nem bírtad így se ki? Össz-vissz két francos hetet kellett volna kibírnod
anélkül, hogy más lánynál ne köss ki, de te erre is képtelen voltál! És amikor
szakítottam veled? Akkor miért nem mondtad el?
- -El voltál
foglalva.- értetlenül meredtem rá.
- -Hogy mi?- szakadt
ki belőlem idegesen.
- -Harryvel.- olyan
arckifejezéssel nézett rám, ami azt sugallta, hogy érzi, végre ő van nyeregben.
De ha azt hiszi, hogy ennyiben hagyom, akkor nem ismeri Emma Miller-t!
- -Micsoda? – hirtelen
Harryre néztem.
- -Most rajtad a
sor…te se tagadd! Tudok róla, hogy találkoztatok a hátam mögött.- váltogatta
ide-oda a pillantását köztem és Harry között.
- -Nem tagadom.- hisz nem is lett volna értelme.- Igen,
találkoztam vele…egyszer! És az is teljesen ártalmatlan volt!
- -Hát persze…én pedig
Amerika következő elnöke vagyok.
- -Tudod mit? Nem
érdekel. Zárjuk le most.- éreztem, hogy ezt a végtelenségig tudtuk volna
folytatni, de nem voltam hajlandó. Nem voltam hajlandó rá fecsérelni az
estémet! Vagy akár egyetlen percet belőle…
- -Te kezdted.- most komolyan? Kitől csórta ezt az érvet?
Egy óvodástól?
- -Te pedig
folytattad.- na, nem mintha én jobb lettem volna.- Menj el!- követeltem újból.
- -Nem!- erősködött.
Nadia lépett közénk, akinek az arcáról hatalmas
csalódottságot olvastam le.
- -Kérlek, ne itt
veszekedjetek. Szülinapom van. – ránézett Joshra. – Hallottad az unokahúgomat,
légy szíves és menj el!
- -Rendben.- mondta,
majd pufogva megcélozta az ajtót.
Odafordult hozzám.
- -Köszi. Egész
életemben ilyen bulira vágytam.- forgatta a szemeit.
- -Nadia, sajnálom,
tényleg. Nem tudom mi ütött belém…egyszerűen csak…ideges lettem.
Elfordult s elment. Egyetlen szó nélkül. Úgy döntöttem,
hogy az lesz a legjobb, ha rá hagyom. Rosszul éreztem magam. Nem lett volna
érdemes vitatkozni vele, hiszen vége. Az volt a legrosszabb, hogy Harry is
hallotta, aki eközben odalépett hozzám. Megfogta a kezem, a másikkal pedig
végig simította az arcom. Ezzel a mozdulattal elgyengített, de tudtam, hogy
most nem szabad.
- -Hagyj egy kicsit. –
néztem rá és kifutottam a teremből az utcára egy kis sikátorba.
Sírtam. A végén már csak szomorú voltam inkább. Leültem a
járda szélére. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki közeledik.
Léptei egyre gyorsultak. Felálltam. Megijedtem, amiért ilyen gyorsan közelít
felém a fekete alak. Legszívesebben sikítottam volna, de egy hang se jött ki a
torkomon. Az alak egyre ismerősebb lett. Odaért hozzám, és azt hittem rosszul
látok. Meglepődve meredtem a váratlan alakra. Végig gondolva… nem pont ő rá
számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése