2/10.rész

              

                 {Ajánlott zene}     

               

            -Mit keresel itt?

-         -Ezt inkább én kérdezhetném. Nem láttad Hollyt?

-         -Ennyire nem lehetsz ostoba.

-         -Mert? Mit csináltam?

-         -Én vagyok Holly..

-         -Mi? Az nem lehet..

-         -Kontaklencsés lettem, levágattam a hajam, melírokat rakattam bele, plusz egy kis póthaj, amit utálok, és ez is volt az utolsó.

-         -De…mi? – alig jutott szóhoz. – Nem…ez nem lehet.

-         -Miért volt olyan ismerős a szemem, szerinted?

-         -Úristen!

-         -Harry, kérlek, hadd magyarázzam meg.

-         -Ezen nincs mit megmagyarázni.

-         -De, igen is van.

-         -Miért? Miért csináltad?

-         -Mert el akartam jönni, de nem úgy, hogy találkozom veletek. Nem akartam kavarást megint. És tudni akartam..

-         -Tudni, mit?

-         -Tudni a te szemszögedből ezt az egész szakítást. De nem úgy, hogy a fiúknak el sírod bánatod aztán ők tovább mondják. A te szádból akartam hallani.

-         -Megtehetted volna enélkül az egész felhajtás nélkül is.

-         -Az nem lett volna ugyanolyan te is tudod.

-         -Emma, melyik géppel mész haza? – üvöltötte Nadia a nappaliból.

-         -Miért mész haza?

-         -Harry, sajnálom.

-         -Emma, ez nekünk nem megy. Én nagyon szeretlek. Lehet tavaly nyáron, amikor ezt kimondtam nem jelentett sokat, hiszen én se és te se tudtad mi az, hogy szerelem, de 10 hónap alatt sok minden megváltozott. Kérlek légy újra a barátnőm.

-         -Sajnálom, de ez nekem nem megy újra. Nekem most mennem kell. Szia!

-         -Szia.. – majd becsaptam az ajtót az orra előtt.

Neki dőltem az ajtónak, és sírtam. Sírtam, mint egy hülye kis gyerek, aki pont most veszette el az egyik legféltettebb kincsét. Egyre csúsztam lefele, és a végén már ülve támasztottam az ajtót. Ahogy érzékeltem és szerintem jól érzékeltem Harry is ugyanezt csinálta. Bár azt a tényt, hogy sírt kétségbe vontam, hiszen az nem tenne jót az imidzsének, ha sírva látnák, de az biztos, hogy szomorú volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a búcsúzás. Lehet, hogy eddig azért nem volt olyan nehéz, mert tudtam, hogy nem fejeződött be még valami. És így is volt. Most jött el a vége.

Összepakoltam és készen álltam az indulásra. Az egész család kikísért. Jó érzés volt újra velük lenni, még ha csak egy 2 napig tartott. Déjá vu érzésem támadt, amikor elkezdtünk búcsúzkodni, csak az volt a más benne, hogy a fiúk nem voltak itt és, hogy most egyedül utaztam haza. A búcsú végeztével megláttam 4 idiótát + 4 lányt.

-         -Emma..csak nem gondoltad, hogy itt hagysz minket búcsú nélkül? – lépett elém Zayn.

-         -Őszintén? De. – nevettem el magam. – Bocsi srácok, de olyan hirtelen történt minden.

-         -Miért mondtad magad másnak? – kérdezte Niall.

-         -Hosszú történet, sajnálom. Majd elmesélem.

-         -Hiányozni fogsz! – mondta Dani és El.

-         -Nekem is ti! – csoportosan megöleltük egymást, majd indultam a duty free felé.

Átvizsgáltak és már ott is voltam. A gépem indulásáig volt egy bő órám, így beültem egy kávézóba és elidőztem. Épp a teámat szürcsöltem amikor sms-t kaptam. „I will always love you. xx” Ekkor eltört a mécses. Mindenki idiótának nézhetett, hogy ez a lány miért sír olyan bolondul, de nem érdekelt. Nem érdekelt, ki mit mond és ki mit gondol. Azonnal visszaírtam: ’I will always love you too. xx’

Hazaérve, ledőltem az ágyamra és zokogni kezdtem. Hogyan tovább? Tegyek úgy mintha nem történt volna semmi? Nem tudtam, hogy hogyan és mint lesz tovább.

Napokig ki sem jöttem a szobámból. Annyi érzés kavargott bennem, hogy azt leírni nem tudom. Egyik nap leültünk apáékkal beszélgetni a jövőmről. Hogy hova szeretnék menni, meg ilyenek. Meglepetésemre olyat mondott apa, amin elgondolkodtam pár percig.

Augusztus 30.a volt, amikor a lányok gépe landolt Budapesten. Kimentem eléjük anya kocsijával. Meglátva őket nem erre számítottam. Mindkettő lebiggyesztett szájjal közeledett felém.

- Mi a baj, lányok? Mi történt?

- Mi is szakítottunk. - mondta Zoé.

- És, mi is. - tette hozzá Lauren.

- Hogy mi? Mert?

- Majd elmeséljük a kocsiba, de lehetne, hogy ne haza menjünk, hanem a csepeli lakásba? - kérte Lauren.

- Természetesen.

Felmentünk a lakásba, hazatelefonáltam, hogy csak holnap megyünk haza.

- Na, meséljetek. Miért szakítottatok?

- Miután elmentél. - kezdte a mesélést Lauren. - Niall-el sokat beszéltünk.

*Visszaemlékezés*

- Niall, én mindig azt képzeltem, hogy én leszek a "hercegnőd", akit mindenki irigyelni fog, hiszen senkinek nem jut még egy ilyen barát, mint te. Arról álmodoztam, hogy együtt öregszünk meg. Tudom, kicsit hülyén hangzik, hiszen még csak 17 vagyok, lassan 18, de akkor is.

- Lauren..

- Várj. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak.

- Én is. Most én jövök. Én mindig azt hittem, hogy én leszek a herceged, aki óv mindentől és együtt leszünk örökkön-örökké, de egyszer minden véget ér. Tudom, hogy nagy a távolság. Én, azért, örülök, hogy eddig bírtuk. Szeretlek.

Majd mindketten sírásba törtünk ki. Miután Emma elment, ráébresztett valamire. Ezt hülyeség lenne folytatni. Lassan kezdődik a turné, mi iskolában ülünk, így nehéz folytatni valamit.

- Jaj, drágám, sajnálom. Hidd el megtalálod majd a herceged.

- Köszi.

- Enyém is hasonló.

*Visszaemlékezés*

Emma elment. Végleg. Amikor, mesélt nekem, nekünk még nyár elején, hogy szakítani akar Harry-vel, megfogott egy érzés. Igaza volt. Igaza volt, abban, hogy mért kell véget vetni ennek a kapcsolatnak. Ha a pasid Londonban él, sőt a legtöbbször Amerikában tartózkodik, egy idő után fárasztó lesz. Én úgy döntöttem megvárom a nyár végét. Hogy miért döntöttem így? Azért, mert még a nyár volt az az időszak, amikor többet tudtunk találkozni. És ezt ki szerettem volna használni.

- Zayn..beszélhetnénk?

- Persze, én is akartam.

- Mondjad.

- Nem, te mondjad.

- Szakítani akarok. - mondtuk ki egyszerre. Mindketten meglepődtünk, s ez az a pillanat, ahol nem nevetsz, hanem sírsz.

- De..te miért?

- Nem, te miért?

- Távolság. - mondtuk ismét egyszerre. Kissé elmosolyodtunk, de komolyra vettük a figurát.

- Zoé, én szeretlek, de Emmának igaza van. Sajnálom.

- Igen, tudom. – majd egy 5 perces kínos csend következett be, ami eddig soha sem.

- Nem gondoltam volna, hogy így lesz vége.

- Én se, de nem tehetünk mást. Csodás 1 év volt. Soha nem felejtem el.

- Én se. Hiányozni fogsz.

- Te is. - megöleltük egymást, s sírtunk.

- Sajnálom, gyerekek. Higgyétek el jobb lesz így.

- Mi lesz jobb, Emma? Ha? Semmi se jó. Akit szeretek, viszont szeret, de nem lehetek vele már soha többé.

- Sajnálom. - majd mindhárman zokogni kezdtünk.

Másnap hazamentünk, s készültünk a sulira. A nyárzáróról lemaradtunk, de nem is volt baj, hiszen egyikünknek se volt kedve bulizni.

Nem tudom meddig tart ez az állapot, de eltarthat egy ideig mire visszanyerem önmagam. Sőt, mire mind visszanyerjük önmagunkat.